El nem tudom képzelni, miért oly fontos vasárnap misére menni. Hogy létezik az, hogy halálos bűn, ha elmulasztom? Pedig otthon jobban tudok imádkozni, mint a templomban.

Édesanyám súlyos agyér-elmeszesedésben szenvedett. Jó két éve senkit sem ismert fel, gyermekeit sem. Mikor egyszer be akartam menni hozzá, hallottam, hogy buzgón imádkozik.

Sokszor tapasztalom, hogy egyes templomokban úrfelmutatás alatt – amikor a többség térdel – vannak, akik állnak, sőt beszélgetnek. Az a benyomásom, hogy talán nem tudják, mi történik akkor az oltáron. Kérem, magyarázza el ezt a csodálatos titkot!

Senki sem szeret. Mindenki utál, gyűlöl. Észrevettem, még ha jó képet vágnak is, csak azért teszik, mert vagy félnek tőlem, vagy ki akarnak használni. Hogy létezik az, hogy ennyire gonoszak legyenek az emberek?

Három nemzedék él együtt családunkban: özvegy anyukám, három kiskorú gyermekem és mi, a férjemmel. A nagyi gyakran összekülönbözik unokáival, s ha bocsánatot kérnek tőle, akkor is tovább neheztel, pedig mélyen vallásos, mindennap jár szentmisére. A köztük lévő feszültség miatt férjemmel mi is gyakran összekapunk. Néha úgy érzem, nem jó ennyien együtt lenni. Jobb lenne külön? Atya hogyan látja?

Szégyellem leírni, sosem szerettem anyámat. Ápolom, megadok neki mindent, de csak kötelességből. Sokszor eszembe jut, hogy meddig él még, meddig kell gondoznom? Mit tegyek, hogy szeretni tudjam?

Férjem részeges és goromba. Eddig próbáltam tűrni és változtatni rajta, de már betelt a pohár. Menjen a háztól! Ezentúl nyugodtan akarok élni. Nélküle sem fogok éhen halni, hiszen dolgozó nő vagyok, gyermekeimet is szárnyukra bocsátottam. Egy kis nyugodt életet akarok már nélküle. De mielőtt beadom a válópert, megírom ezt a levelet. Kíváncsi vagyok, mi az atya véleménye?

Kérdem, hogy miért mellőzi az Egyház azokat a mozgáskorlátozottakat, akik hívást éreznek a szívükben a szerzetesi életre? Jézus mindenkit befogadott barátai, követői közé, legyen beteg vagy egészséges! Mi zárt ajtóba ütközünk. Miért?

Özvegyasszony vagyok. Tehetetlen. Hogy létezik az, hogy senki sem segít rajtam? Bárkit kérek, nem ér rá, sok dolga van, fáradt. Ha mégis jön, nincs benne köszönet, morog, hogy elmarad ez, meg az. Még saját gyermekem is így tesz. Inkább nem szólok senkinek.

A gyónás előtt mindig félek. Már előtte három-négy nappal is gyomor- és lábremegést érzek. Így megyek a gyóntatószékbe. Úgy irigylem azokat, akik csak úgy bepattannak gyónni. Imre atya, tessék segíteni a nehéz problémám megoldásában!

Öregasszony vagyok. Az a nagy bánatom, hogy a családom semmibe néz. Kiraktak a régi kiskonyhába. Behozzák az ételt, azután maradj magadnak, öreg és hallgass. Semmibe bele nem szólhatok. Nem ismerek a lányomra. Úgy szeretnék beszélgetni, együtt lenni velük, de látom, hogy nem kellek, utálnak. Azt szeretnék a legjobban, ha már nem lennék, de elevenen nem bújhatok a föld alá! Tudom, csak azért nem tesznek öregotthonba, mert szégyellenék a falu előtt. Gondoltam már, hogy orvosságot sem szedek, hátha úgy előbb meghalok.

Tizenöt éves vagyok, gimnáziumba járok. A gondok a tanulás körül vannak. No, nem azért, mintha nem jól tanulnék. Ellenkezőleg! A tanulmányi eredményem eddig nagyon jó. A baj szüleimmel, azaz édesanyámmal és nagymamámmal van. Mindig ott kell ülni a könyv fölött, még szombaton is, reggel nyolctól este hétig, s a vasárnapot is az íróasztalnál töltöm. A másik gondom a szentmise, és megint édesanyám és nagymamám. Azt mondják, hogy ott semmi jót nem tanulok, meg hogy a pap nem ad nekem kenyeret, ha odakerülne a sor. Nem értik, hogy ott olyan erők sugároznak át rajtam, amit szavakkal leírni nem lehet. Életem legnagyobb, fő és elmozdíthatatlan célja az Isten szolgálata, a papság. Mióta ezt megtudták, foggal-körömmel húznak vissza, és tiltanak a templomba járástól. Azt is mondják, hogy ha ilyen gondolatok járnak az eszemben, akkor kitagadnak. Hogy miért ilyen kegyetlenek hozzám? Nem tudom. Miért akarják rombadönteni egyetlen életcélomat? Még addig van 4 kemény év! Mit kell tennem, hogy szüleimmel ismét jó legyen a kapcsolatom, és a célomat is véghezvigyem?

Kényes kérdésben szeretném tanácsát kérni. Gyónás közben így vallják be: Szemérmetlen voltam önmagammal szemben. Nem fiatalokra vagy beteges hajlamúakra gondolok, hanem a nőtlenekre, elváltakra, magányosokra. Küzdenek önmaguk ellen, le akarják győzni testi vágyaikat. Bírják hetekig, talán hónapokig, azután tovább nem megy. Többedmagammal nem helyeslést várunk az atyától, hanem jó és bölcs tanácsot.

Az az én nagy gondom, hogy szeretném rendben tartani a lelkemet, de képtelen vagyok rá. Ugyanis nem lehet hazugság nélkül élni. Lehetetlent kíván az Isten, amikor az a parancs, hogy meg kell mondani az igazat. A szomszéd állandóan faggat, hogy mennyi pénzem van a takarékban. Állandóan kölcsön kér. Mit tegyek?

Húszéves voltam, amikor kétségbeesett kérdéssel térdeltem gyóntatóm elé: Bűnöm gyümölcsét élvezem, és édesnek találom. Megértem Isten ajándékaként azt a kort, amikor már hazavágyom Egyházanyám ölére. De még most is hitványul gyónok. Hová álljak mindaddig, amíg a gyermeki, maradéktalan engedelmességre meg nem térek? Aki ilyet mond vagy kérdez, annak a lelkipásztor azt feleli: Kifelé, tisztátalan!

Mind több csodálatos szentmisét közvetít a rádió és a televízió. Miért kell mégis elmenni a „mi kis templomunkba”, miért nem fogadja el az Egyház ezeket is miselátogatásnak? Mintha féltenék a papok saját miséik látogatottságát...

Amikor idekerült, nagyon csinált mindent. Azt hittem, az egész falut megtéríti. Igaz, már akkor sem tetszett, hogy elment a lagzikba, és ott pap létére énekelt a fiatalokkal. Az is igaz, hogy azért is jól leszidott, mert a nagylányom eljött a hittanról! Most meg bezárkózott, csendesen beszél, mindig betegeskedik. Minek van akkor közöttünk? Egy másik, fiatal, igazi pap kellene!

Bajban vagyok a Miatyánk egyik kérésével: „Ne vígy minket kísértésbe!” Amikor elgondolkozom rajta, mindig az jut az eszembe, hogy azért könyörgök mennyei Atyámnak, hogy Ő ne vigyen engem a bűnbe. De tudom, lehetetlen, hogy Isten vesztünket akarja. De akkor mit jelent? Kérem, próbálja megmagyarázni.

Nem tudok megszabadulni bűneimtől, szenvedélyeimtől, a káromkodástól a részegségig. Annyiszor elhatároztam már, de minden hiába! Mit tegyek?

Haragszom anyámra. Mire való nagyival annyira törődni? Én, a 14 éves nagylány senki vagyok? Legyen az öreg magának, velem törődjenek!