Ducikának csúfolnak. Valóban túlsúlyos vagyok. Bár betegre koplaltam magam, alig fogytam valamit. Idegileg is tönkrementem, mert már gúnyos nevetésük miatt sem merek a társaim közé menni. Egyedül érzem magam csak biztonságban, elbújok előlük. Tanácstalan vagyok.

Fiatalkoromban vallásos voltam. Egy szomorú napon elmaradt minden: ima, templom, áldozás. Hitemet is elvesztettem. Most, ötvenen túl, nem tudom, hogy, de visszatértem régi hitemhez, annyi év után. De hogyan kezdjem el a vallásos életet? Mit szólnak az emberek, ha meglátnak a szentmisén? A pap hogy fogad a gyóntatószékben, amikor megmondom, harminc éve nem gyóntam? Tessék útbaigazítani!

Mindkét lábam oda. Az egyiket levágták, a másikat lemerevítették. Szép fiatalasszony voltam, most meg egy roncs! Szegény férjem ápol. Nem is tudom, hogy bír rámnézni. Csak azért nem ölöm meg magam, mert tudom, hogy bűn, meg olyan utálatos az egész. Gyerekünk sincs, semmi értelme az egésznek! Miért büntet minket az Isten?

Egy naponta áldozó asszony oly gyűlölettel tud beszélni mindenkiről, aki nincs jelen. Becsmérli rokonait, sőt, papját is. Botránkozunk fölötte: hogyan fér össze mindez a vallásosságával. Igazunk van?

Előrebocsátom: falun élek. Itt nagy divat temetésre menni, csak úgy sötétlik az utca, amikor csendítenek. Hát én nem megyek egyre sem! Meg is szólnak érte, de nem törődöm vele. Nincs talán elég szomorúságom és bajom, hogy még jobban elkeserítsem magam? Azt mondják, hogy az én temetésemen sem lesz senki. Mit bánom én akkor, hogy ki jön, ki nem jön! Csak nem hagynak a föld színén. Atya, mit szól ehhez: így beleszólnak az életembe?!

Segédkeztem egy plébánián, ahol bérmálás után a papok ebédeltek. Én azt hittem, hogy komoly, megfontolt, áhítatos férfiak. Ehelyett nagyokat nevettek, féktelenül vidámak voltak, sőt ugratták egymást. Nem ilyennek képzeltem őket. Nekik kellene megkomolyodni, vagy én gondolkodtam eddig rosszul?

Hét éve nem voltam gyónni. Valamikor napi áldozó voltam. Most irtózom a gyónástól. Főbűnöm, hogy nem vagyok elég alázatos. Képtelen vagyok a plébánosunk viselkedését elfogadni. Nem tudom elfelejteni azt a sok keserűséget, amit falummal együtt miatta szenvedtem. Atyám, ezek után jogom van-e gyónni?

Az a panaszom, hogy nem tudok imádkozni. Régebben olyan igazán, szívből mondtam a rózsafüzért, a többi imát. Most azon kapom magam, hogy egészen másra gondolok, sőt el is alszom rajta. Segítséget kérek az atyától, hogy mit tegyek? Vagy nem is lehet változtatni ezen?

Városi fiú vagyok, vallási dolgokban elég járatlan. Egyik barátom meghívott a falujába búcsúra. Kíváncsi voltam: mi az? Délelőtt beszélgettünk, kártyáztunk, majd következett az ünnepi ebéd. Azután kimentünk a főtérre, ahol sok sátor, ringlispíl állt, és harsogott a zene. Vettem ajándékot a családtagjaimnak. Mondták, hogy így illik. Vacsoráztunk, iszogattunk, táncoltunk. A késő esti busszal mentem haza – félig részegen. Útközben elgondolkodtam rajta: nyilván nem csak ennyiből áll a búcsú. Ön, mint pap, mit mondana nekem erről?

A gyónástól félek, reszketek. Nem vagyok képes elhatározni magam, pedig tudom, nagy szükségem van rá, és jó is lenne!

Több mint tíz éve vagyunk házasok, s ezalatt a feleségem három szép gyermeket szült nekem. Hosszú ideig békességben éltünk, de jó ideje gyakori veszekedések árnyékolják be házasságunkat. Néhány évvel ezelőtt ugyanis elkövettem egy-két helytelen dolgot, s az asszony hetente többször is felemlegeti őket úgy, mintha ma történtek volna. Százszor is bocsánatot kértem tőle, s megígértem, hogy többet nem teszek ilyet, ő mégis olyan dühvel esik nekem sokadszor is, mintha az évekkel ezelőtti dolgokat manapság is mindennap elkövetném. Mit tegyek? Szeretnék keresztény módjára viselkedni, de idegileg nem bírom már sokáig.

Harmadik osztályos fiam elsőáldozó szeretne lenni. Szorgalmasan jár hittanra, de amióta elmaradt a diákmise – mivel új plébánosunknak más faluba is kell mennie –, nem jön misére. Legnagyobb kifogása az, hogy ő ott unatkozik. Hitoktatója azt mondta, hogy így nem lehet elsőáldozó! Mit tegyek?

Kórházba kell mennem. Ha csak rágondolok, a holmimat pakolgatom, sírok. Úgy érzem magam, mint akit a siralomházba visznek. Tessék már segíteni, hogy ne féljek annyira!

Csodálkozom azon, hogy haragszanak rám, amikor valamit elfelejtek. Igaz, sokszor előfordul. Néha lelkiismeret-furdalást érzek emiatt, de megérthetnék, hogy én ilyen vagyok. Vagy talán mégis baj van velem?

Katolikus vallású vagyok. Ha arról hallok, hogy urnafülkék eladók, az jut eszembe, hogy soha nem hamvasztatnám el hozzátartozóimat vagy bárkit. Lehet, hogy rosszul tudom, hogy a mi vallásunk nem engedélyezi, hisz Jézust is a szent testében való természetességgel temették el. Nagyon kérem, legyen olyan kedves válaszolni pár sorban. Köszönöm megnyugtató válaszát.

Kérdem, hogy miért mellőzi az Egyház azokat a mozgáskorlátozottakat, akik hívást éreznek a szívükben a szerzetesi életre? Jézus mindenkit befogadott barátai, követői közé, legyen beteg vagy egészséges! Mi zárt ajtóba ütközünk. Miért?

Tiszta, vallásos leány voltam, még a szomszéd faluba is eljártam hajnali misére, egyedül én. Azután gonddal neveltem gyermekeimet. Mindent megkaptak, feláldoztam értük életemet. Megözvegyültem. Itt fekszem tehetetlenül, betegen. Ezt érdemeltem az Istentől? Lányaim is hanyagolnak. Ezt érdemlem tőlük?

Nem tudom elképzelni, milyen hibát talál bennem gyónás végén a pap. Mondom a bánatimát: Többé nem vétkezem. Ő erre megállít, valamire kijavítja, csak akkor adja fel az elégtételt. Tessék már megírni, mi rosszat teszek a gyóntatószékben?

Tapasztalatom szerint sok, ma élő kereszténynek alig van fogalma az úgynevezett „idegen bűnök” mibenlétéről. Sajnos ez a családi életben is sűrűn megmutatkozik. S akkor az élet egyéb területeiről még nem is szóltam. Mi erről az atya véleménye?

Egy idegosztályon kezelt leány írja: Úgy érzem, hogy katolikus testvéreim nem fogadnak be maguk közé. Legjobb esetben azt mondják, hogy jót kívánok, meg hogy szeretlek. Nem is törődnek velem. Ez a magány nagyon gyötrelmes. Múltkor az engesztelő szentórán imádkoztak értem, de akkor is egyedül hagytak. A barátnőm, aki szintén katolikus, olyan megjegyzéseket tett, hogy nincs rád szükség, meg hogy add oda az életed, és maradjál az „intézetben”. Tudom, hogy nem maradok kórházi kezelt, s azt is, hogy rám szükség van, és nem akarok lemaradni semmiről. Idővel nagyon szeretnék családot alapítani.